Najmányi László
TISZTA FEJ
Extended Version
Memoár Halász Péter Tamás és Szalay Péter 'TISZTA FEJ' című kiállításának megnyitójára
Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, Parthenon-fríz terem
2013. február 26. 18 H
TISZTA FEJ
Extended Version
Memoár Halász Péter Tamás és Szalay Péter 'TISZTA FEJ' című kiállításának megnyitójára
Magyar Képzőművészeti Egyetem, Budapest, Parthenon-fríz terem
2013. február 26. 18 H
„Et
in Arcadia ego”
Az emberi koponyák a szerény kezdetektől mindmáig
kiemelkedő fontosságú szerepet játszottak művészetemben és jellemfejlődésemben,
nem pusztán azért, mert magam is himbálok egy ilyen csontpalotát a nyakamon.
Az első rajzaim, amelyeket 3 éves koromban készítettem, koponyákat ábrázoltak. Inspirációul az a foghíjas, sárgásbarna színű koponya szolgált, amelyet 1949 nyarán, szentesi
körzeti orvosunk rendelőjének íróasztalán pillantottam meg, amikor édesanyám
bárányhimlő gyanújával odavitt. Gyanúja beigazolódott. A következő heteket
ágyban, iszonyú viszketéstől gyötörve, vakaródzva, nyöszörögve, koponyák
rajzolásával töltöttem. A viszketés megszűnésén kívül semmire sem vágytam
jobban, mint hogy nekem is legyen saját koponyám. Miután négy éves koromban
megtanultam írni és olvasni, minden karácsonykor kívánságlistát küldtem az
ablakpárkányra helyezett borítékban a Jézuskának. A kért ajándékok között első
helyen mindig a koponya szerepelt. Sajnos a Jézuska, általam érthetetlen okból
rendre ignorálta kérésemet. Kaptam felhúzható körhintát, diavetítőt, madzagon
kúszó majmot, később lendkerekes autót, ólomkatonákat és villanyvonatot is, de
koponyát sohasem találtam a karácsonyfa alatt, pedig annak örültem volna a
legjobban. Az első koponya megpillantása után 7 hosszú évig kellett várnom,
amíg a birtokomba került a természet e csodálatos műalkotásának egy példánya.
1956 nyarán, 10 éves koromban Győrben éltünk.
Barátaimtól megtudtam, hogy a város szélén lakótelepet építenek, és a
talajelőkészítő munka során ledózeroltak egy régi temetőt. A munkagépek nagy mennyiségű
emberi csontot terítettek szét a vízszintesre gyalult felszínen, amelyek
összeszedésével, méltó újratemetésével senki sem törődött. Ilyen idők jártak
akkor, alig több mint tíz évvel a nagy háború befejeződése után. A felszínre került csontokról
szóló hírt követő délutánon az általam vezetett kutatócsoport szeneszsákokkal
felszerelve a helyszínre látogatott. A felszínre került csontok nagy részét a
környéken lakó gyerekek és az ottani nekrofil közösség tagjai már összeszedték
addigra, ezért botokkal kellett feltúrnunk a talajt, hogy használható leletekre
bukkanjunk. Míg barátaim főleg lábszárcsontokra vadásztak, engem kizárólag a
koponyák érdekeltek. Az órákig tartó keresgélés alatt mindössze néhány
koponyacsont- és állkapocs-töredékre bukkantam. Már erősen alkonyodott, amikor
botom egy kisméretű, de az alsó állkapocs hiányától eltekintve teljes koponyát
fordított ki a földből. Mérete alapján ítélve gyermeké lehetett.
Hazaérve a fürdőszobában kimostam a földet a szem- és koponyaüregekből, és fogkefémmel a varratokból is eltávolítottam a szennyeződést. A lelet megtisztítását és elrejtését titokban kellett végeznem, mert tudtam, hogy ha szüleim meglátnák, azonnal elkoboznák kincsemet. A koponyát a gyerekszobában, az ágyam alá, a zománcozott éjjeliedény mögé rejtettem. Esténként, lefekvés után, amikor elcsendesedett a lakás és testvéreim is elaludtak, felkeltem, előbányásztam a koponyát a bili mögül és sajátkészítésű zseblámpám fényében gyönyörködtem benne. A koponyák mellett, Szántó György néhány évvel korábban megjelent Az Alapiak kincse című regényében ismertetett törökkori rejtjelezéstől inspirálva a titkosírás rejtelmei is foglalkoztattak már akkoriban is. Éjszakánként számos rajzot készítettem az ágyam alatt rejtegetett koponyáról. A rajzokat az általam kifejlesztett titkosírással kódolt naplójegyzetekkel láttam el. Leírtam az iskolában és a családban történteket, az októberi forradalom idején és az orosz tankok bevonulását követő hónapokban pedig a városban zajló eseményekről tudósítottam az utókort.
Hazaérve a fürdőszobában kimostam a földet a szem- és koponyaüregekből, és fogkefémmel a varratokból is eltávolítottam a szennyeződést. A lelet megtisztítását és elrejtését titokban kellett végeznem, mert tudtam, hogy ha szüleim meglátnák, azonnal elkoboznák kincsemet. A koponyát a gyerekszobában, az ágyam alá, a zománcozott éjjeliedény mögé rejtettem. Esténként, lefekvés után, amikor elcsendesedett a lakás és testvéreim is elaludtak, felkeltem, előbányásztam a koponyát a bili mögül és sajátkészítésű zseblámpám fényében gyönyörködtem benne. A koponyák mellett, Szántó György néhány évvel korábban megjelent Az Alapiak kincse című regényében ismertetett törökkori rejtjelezéstől inspirálva a titkosírás rejtelmei is foglalkoztattak már akkoriban is. Éjszakánként számos rajzot készítettem az ágyam alatt rejtegetett koponyáról. A rajzokat az általam kifejlesztett titkosírással kódolt naplójegyzetekkel láttam el. Leírtam az iskolában és a családban történteket, az októberi forradalom idején és az orosz tankok bevonulását követő hónapokban pedig a városban zajló eseményekről tudósítottam az utókort.
Digital Painting, 2010
1957 februárjának egyik hajnalán dörömböltek
lakásunk ajtaján. Bőrkabátos férfiak érkeztek házkutatási paranccsal. Mint
később kiderült, vízügyi igazgató apámat állására pályázó legjobb barátai
jelentették fel, azzal vádolva őt, hogy a vízügy teherautóival szállíttatta a
határra a disszidálókat. Ez persze nem volt igaz, hiszen a jeges árvíz
közeledésétől tartó apám személyesen akadályozta meg a teherautók elvitelét. A
nyomozók átkutatták a lakást, földre dobálva a holmikat. A szüleim szobájában
kezdték munkájukat, a zajra felébredve az ajtó résén keresztül figyeltem tevékenységüket. Később a
gyerekszobába is bejöttek és kiparancsolták 3 és 7 éves korú, riadt
testvéreimet az ágyukból. Én addigra már a koponyát és összehajtogatott rajzaimat
rejtő bilin ültem. Rövid tanakodás után a nyomozók hagyták, hogy tovább
végezzem dolgomat. Miután a gyerekszobában sem találtak bűnjelet, elmentek,
magukkal vitték megbilincselt apámat. Apám letartóztatása után hónapokig minden
nap, kora reggeltől késő estig egyenruhás rendőr állomásozott a konyhánkban,
apám feltételezett konspirátorainak felbukkanására várva. Munka- és jövedelem
nélküli anyámnak etetnie és itatnia kellett az őrszemet, és el kellett tűrnie
folyamatos, pajzán évődését. Szerencsére a zsaru délutánra már rendszerint
részegen bóbiskolt a konyhaasztalnál, így ki tudtam csempészni a koponyát és
rajzos naplójegyzeteimet a lakásból. Zsírpapírba burkolt, átkötözött kincseimet
egy szurokkal vízhatlanított bádog dobozba zárva elástam a városon kívül, egy
öreg fűzfa alatt, a várost kettévágó Duna-ág árterében. Amikor néhány éve
Győrben jártam, szomorúan tapasztaltam, hogy a területet már régen beépítették.
Lehet, hogy amikor az öreg fűzfát kifordították a földből, megtalálták az
elásott bádogdobozomat, s a régészek talán még most is próbálják megfejteni tartalmát.
Najmányi László: STARMAN 07
Digital painting, 2010
Középiskolás és egyetemi éveim alatt folytattam a
koponya-rajzok, koponya-festmények és koponya-szobrok készítését. Műveimet
először 1971 februárjában, a Budapesti Műszaki Egyetem Vásárhelyi Pál
Kollégiumának kultúrtermében rendezett első kiállításomon mutattam be. A
koponyaművek valószínűleg elnyerték a kollégium lakóinak tetszését, mivel nagy
részüket a kiállítás megnyitását követő napokban ellopták. A főleg
koponya-tematikájú műveket bemutató kiállításnak köszönhetően díszlettervezői
megbízásokat kaptam, ezekből éltem a következő 7 évben, 1978-ban bekövetkezett
emigrációmig.
A kiállítás másik hozadéka egy számomra nagy
kihívást jelentő megbízatás volt. A Chemolimpex vegyipari vállalat KISZ
bizottsága felkért klubjuk megtervezésére és kivitelezésére. A sok szakember
együttműködésére méretezett munka elvégzését egyedül vállaltam. 1971 tavaszát
így a leendő klub helyszínén, a budapesti Astoria kereszteződésnél működő
nyilvános WC-ből nyíló, penész-szagú, nyirkos levegőjű, ablaktalan
pincelabirintusban, padlólefektetéssel és falfestéssel töltöttem. A boltíves
termek falait olajjal festett táblaképekkel dekoráltam. Az óriási méretű
fatáblákra sivatag homokjából, tengerek mélyéről, vulkánok torkából, lángoló kardok társaságában
kiemelkedő, szemüregeikből lángot és villámokat kilövellő koponyákat festettem,
Salvador Dalí, és az akkor még nem létező heavy metal művészet stílusában. 17
darab, egyenként 2x6 méter méretű festménnyel lettem kész, és még 5-6 hasonló
méretű és tematikájú mű megfestését terveztem, amikor egy éjszaka óriási
roppanásra és zubogásra ébredtem a faemelvényre helyezett matracomon.
Zseblámpám fényében láttam, hogy eltört a pince mennyezete alatt húzódó,
körülbelül 70 cm átmérőjű, égetett agyagból készített, a kerület mocskát
szállító szennyvízcső, és a belőle kiömlő szar elárasztotta a pincét. Mindenemet
hátrahagyva voltam kénytelen az áradaton átgázolva menekülni. A pinceajtóból visszafordulva
láttam, ahogy a falakhoz támasztott festményeimet ostromolja a gyorsan
emelkedő, szennyes, bűzös ár. A festményeken tündöklő koponyák szemrehányó
tekintettel búcsúztak tőlem. Soha többé nem láttam őket. Napokig tartott, amíg
a tűzoltók kiszivattyúzták az ürüléket a pincéből. A tönkrement festmények a
hátrahagyott szakkönyvtárammal, egyetemi jegyzeteimmel, naplómmal,
lemezjátszómmal együtt biztosan a szeméttelepen végezték.
Najmányi László: KILL LOVE 01
Photo Performance, 1978
Csaknem fél évszázad telt el az első nagyméretű
koponya-festmény sorozatomat elpusztító katasztrófa óta, de érdeklődésem a
koponyák iránt nem csökkent, sőt, ha lehet, csak fokozódott. Az 1970-es évek
elején Halász Pétertől üvegedénybe zárt, formalinban lebegő embriót (tőlem a Niceforo nevet kapta) és egy
koponyát – Péter barátom állítása szerint a híres, moldovai születésű
szopránénekesnő, Maria Cebotari (Maria Cebutaru, 1910–1949) kalandos
úton birtokába jutott tokját – kaptam. Az értékes ajándékokat pár héttel később a Budapestre
látogató, az én zuglói lakásomban megszálló Mike Parr ausztrál művésznek adtam, akitől hazaútban, a magyar-osztrák
határon mindkettőt elkobozta a bolsevista diktatúra embrió- és koponyaügyekben illetékes hatósága.
Najmányi László: NICE COUPLE 01
Photo Performance, 1978
Emigrációm első állomásán, Párizsban ezüstbe foglalt tibeti koponya-kupával (kapāla) ajándékozott meg francia barátnőm. A koponya kupák az ősi emberáldozatok örökségeként találtak otthonra a tibeti tradíciókban. A lámakolostorokban szimbolikus értelemben használják őket, a haragos isteneknek, mint például a Hit Védelmezőjének, a vad Dharmapālának szánt engesztelő áldozati ajándékokat, kenyeret, emberi szemeket formázó süteményeket, és vér helyett bort tartanak bennük. Használják a transzcendenia gyors elérését megcélzó tantrikus meditációk, és más, a lélekerőt fokozó rituálék (például a Vajrayana ceremóniák) során is. A tibeti hagyományokat tanulmányozó Latitiától 34. születésnapomra kapott kupát, amely alap-motívumként felkerült számos, a francia fővárosban festett képemre, a kanadai Torontóban adtam el 1981 forró nyarán. Nehezen váltam meg tőle (azóta is sokszor megjelenik álmaiban), de az árából két hónapig éltem.
Najmányi László: ParisKopf 12
Oils on wood, 1979
Najmányi László: NewYorkKopf 01
Oils and pigments on wood, 1986
Ez a tárgy számos New York-i előadásom fő kellékévé vált. Öntöttem bele és belőle olvadt ólmot, higanyt, ként, égő magnéziumport és sötétben foszforeszkáló, illetve UV-fényben színesen fluoreszkáló pigmenteket, ettem belőle rizst, paradicsomos spagettit húsgombócokkal, a peyote kaktusz bimbóit és mágikus gombát, ittam belőle pí-vizet, vörösbort, coca colát, abszintot, és spricceltem belőle meleg csirkevért is a következő évek során. Végül – pillanatnyi elmezavaromban, egy mindenféle tiltott szubsztanciákkal fűtött, többnapos tivornya után – a Sohóban, a Broadway és a Houston street sarkán kolduló hajléktalannak ajándékoztam az értékes ereklyét.
Najmányi László: NICE COUPLE 02
Photo Performance, 1978
Az 1990-es évek elején hosszú ideig gyűjtöttem
zenéket és végeztem helytörténeti és kulturantropológiai kutatásokat a
Karib-tenger szigetein. A Grenada szigetországhoz tartozó Carriacou szigetén rozsdás
spanyol acélsisakba kövesedett conquistador-koponyával ajándékozott meg egyik
helyi barátom. Sajnos a relikviát kilopták bőröndömből a Jamaicába tartó
repülőgépen.
Az 1990-es évek közepén Indonézia szigetein gyűjtöttem zenét és végeztem helytörténeti és kulturantropológiai kutatásokat. Bali szigetén asszisztensem, I Ketut Shushila lepett meg szépséges faragványokkal dekorált koponyával, amely állítása szerint valaha egy, az 1965–1966-os kommunistaellenes mészárlások során meggyilkolt kínai kereskedőhöz tartozott. A koponya hátsó felén látható, nyilvánvalóan golyóütötte lyuk peremét filigrán mintákkal díszített ezüstlemezekkel vonatta be az egyik életben maradt, a csontfelületet borító művészi faragásokat is megrendelő rokon. Javaslatomra a koponyát egy teliholdas éjszakán elégettük bérelt villám kertjében, hogy megadjuk a rég halott kommunista kémnek a végső tisztességet. Egész éjjel tápláltuk a tüzet, mert a csont nagyon nehezen porladt el.
Najmányi László: STARMAN 19
Digital Painting, 2010
Mostanában főleg digitális koponyafestményeket
készítek, és szinte valamennyi videó-művemben felbukkannak, változó
jelentéseket hordozva és generálva a koponyák, halálfejek. Olyannyira monomániámmá vált az
emberi agy mesterien kivitelezett otthona, hogy az embereket figyelve már régen
nem arcvonásokat, arckifejezéseket látok, hanem üresen tátongó szemüregű,
mozgó, vagy konokul összezárt állkapcsú koponyákat. Ugyanez az élmény ér,
amikor tükörbe nézek. Ezért is örömteli esemény számomra megnyitni Halász Péter
Tamás és Szalay Péter Tiszta Fej
című, belakható koponya-modellt prezentáló kiállítását. Örömömet fokozza, hogy
az itt látható, ősi jelentésrendszeréhez méltó méretű, gyönyörűen kivitelezett,
körülbelül 160 cm magasságban felfüggesztett modell az úgynevezett Öreglyukon
keresztül elérhető belsejében található, okostelefonokkal olvasható,
garantáltan politikailag korrekt internetes tartalmakra mutató QR – QuickResponse – kódok révén a koponya
motívum mellett a másik fő kutatási területemhez, a rejtjelezéshez is
kapcsolódik a kiállítás.
Najmányi László: LOVE KILLS 08
Photo Performance, 1978
(A memoár a kiállítás megnyitóján elhangzott, rövidített változata itt olvasható)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése